Úgy gondolom, a latin-amerikai irodalom még sok felfedezésre váró kincset rejt magában. A legnagyobb és legismertebb írókon kívül, mint például Gabriel García Márquez vagy Mario Vargas Llosa, sok érdekes és jelentős alkotó van, akik talán világirodalmi szempontból nem alkottak olyan nagyot, de mindenképpen érdemesek arra, hogy megismerjük őket.
Ilyen írónak tartom a kubai Gustavo Egurent is, aki főleg a hazájában ismert és népszerű. Író, irodalomtörténész, szerkesztő, egy időben a Kubai Írószövetség elnöke, az 1960-as években diplomata is volt. Talán csak két-három elbeszélése jelent meg magyarul valamikor 30 évvel ezelőtt, irodalmi antológiákban. Az egyik legjobb elbeszélőnek tartják hazájában, történetei sokszor humorosak, gunyorosak, néha kicsit abszurdak vagy groteszkek, mégis mindegyiket áthatja az emberszeretet és a megértés. Sajnos, karácsony előtt, hosszú betegség után, 85 éves korában elhunyt. Emléke tiszteletére álljon itt egy elbeszélése, az egyik kedvencem:
Az isteni közbenjárás
(La mediación divina)
Eliseo Diegónak
Az a csendes, de maró ellenszenv Josefa és a presbiteriánus lelkész felesége között akkor ért véget, amikor ez utóbbi az isteni igazságszolgáltatás vitathatatlan jeleit vélte felfedezni.
Első pillantásra is észre lehetett venni, hogy egy asszony, aki mindig szürke ruhát visel, sovány, mint egy kóró, a feje búbján hordja a kontyát és a nyakát csipkegallér szorítja, az ellenszenven kívül más közös vonást nem találhat Leocadio hentes feleségével.
A dolog mélyén Josefa viselkedése rejlett, az a rátartiság, ahogy finom falatként kínálta fel magát a hiúság ördögének. Antioquiának, a lelkész feleségének szigorú szemében ez megbocsáthatatlan volt. Az csak olaj volt a tűzre – ahogy azt az istentiszteletek utáni szokásos kis csevegésekben mindig megjegyezték –, hogy Josefa ragyogott a büszkeségtől, hogy ő képviselte az eleganciát, és ami még rosszabb, a gyülekezetből egy-két lány méltónak találta arra, hogy kövesse öltözködését.
Az bizony lehet, hogy az elegancia nem a legmegfelelőbb kifejezés, mindenesetre a csörgő nyakláncokból, fülbevalókból és karkötőkből álló rakomány, a merész nyakkivágás, a mintás kelmék és a Pompadour-frizura elegendő volt, hogy a szomszédasszonyoknak tátva maradjon a szájuk a csodálkozástól.
– Ott jönnek a limlomok és a kolompok! – suttogta Antioquia a lelkésznek.
És valóban, dacára a rosszul palástolt ellenszenvnek, Josefa ragyogó mosollyal üdvözölte elhaladtában, győztes, telt formáit ringatta Antioquia puritán orra előtt, illatfelhőt és pulzusának ritmusát hagyta maga után.
Akármilyen rossz szemmel nézték is, Josefa az Oroszlán jegyében születettek szilárd lépteivel haladt. Nem tehetett másképp. E kozmikus vonzódás miatt szerette egyaránt az erős érzelmeket, az izgalmas regényeket és a tragikus híreket.
Lehetséges volna, hogy a csillagok miatt történt az életében az a változás, amely azon a délutánon kezdődött, amit a horoszkópja kifejezetten kedvezőnek mutatott?
Bárhogy legyen is, ez a nap egészen más volt, mint a többi. A jelek egyértelműek voltak. Reggel óta elefántok, zebrák, kötéltáncosok vonultak az utcákon, őket egy bohóc követte gólyalábakon, aki a kifeszített villanyvezetékek között, odaföntről hirdette a Santos y Artigas Nagycirkusz esti előadását. A cirkuszkocsi a parókiával szemközti sarkon állt le, és hat rossz külsejű zenész, még rosszabbul hangolt hangszerekkel, egy kedvcsináló dallamot kezdett játszani. A gólyalábas bohóc is haladt előre, ügyelve az alatta rohangáló gyerekekre, és szintén a parókia előtt állt meg. Azután Josefa, Antioquia és a többi szomszéd hallotta, ahogy öblös hangján az előadást hirdeti a magasból.
Josefát az első pillanattól magával ragadta a dolog. Mivel jelen volt a reggeli felvonulásnál, sietett, hogy jelen legyen az esti bevonulásnál is. De még túl korán volt. Ő olyan, mint a kaktusz virága – mondta neki Carbell professzor a horoszkópjában –, este vannak a legjobb órái. Így mindössze arra szorítkozott, hogy óvatosan leskelődjön az ablak zsalugáterén keresztül. De már eldöntötte: fél kilenckor, ahogy a programban hirdették, kényelmesen elhelyezkedik az egyik páholyban, új, apró gyöngyökkel díszített piros ruhájában.
Így is történt.
Ezen a délutánon Josefa csengettyűi szaporább ritmusban csilingeltek, mint általában. Korábban indult el, mint szokott – egy-egy fiút vezetett kézenfogva és egy mögötte baktatott –, útközben nem találkozott Antioquia szigorú tekintetével és összeszorított szájának rosszalló kifejezésével. De nem emiatt haladt el kevésbé óvatosan a lelkészlak előtt. A szalonban Antioquia abbahagyta a tea kavargatását, és egyik szemöldökét felvonva azt suttogta a férjének:
– Ott mennek a limlomok és a kolompok.
Josefa, még ha hallotta is, nem állt meg. Túlságosan sóvárgott. Egész lénye gyönyörűséggel érezte a humor, a nagyszerűség és az erőszak cirkuszokra jellemző sajátos keverékét, és ettől boldognak és ijedtnek, ugyanakkor vakmerőnek és bizalommal telinek érezte magát.
Ahogy azt előre lehetett látni, már fél kilenckor elhelyezkedett a páholyban; és kilenc órára, amikor az előadás elkezdődött, már a porondmestert is lenyűgözte Josefa zavarba ejtően elegáns apró gyöngyös ruhája, vagy összetévesztette a polgármesternével. Mindenesetre nem volt véletlen, hogy amikor a reflektorok megvilágították a közönséget, Josefa páholyával kezdték, aki nem tudott visszafogni egy ragyogó mosolyt, mert érezte, hogy a konkurencia – Antioquiát is beleértve – tanulmányozza spanyol balerinákhoz illő frizuráját, kékben, vörösben, lilában aszerint, ahogy a világosító váltogatta a színeket. A fénycsóvák alkotta körben – mint egy színes filmben – fekete ünnepi ruhájában a porondmester a nagyérdemű közönség felé fordult, de Josefa felé a legmélyebb tisztelettel.
Ki gondolta volna, hogy az asszony szép ruhája lesz a tragédia oka? A tűzoltók felkészültek, az őrök a helyükön voltak, a sátorrúd szilárdan állt, a bohócok a szokásos köreiket rótták, vagyis minden szigorú rendben zajlott, amikor megkezdődött a vadállatok felvonulása. Először az elefántok jöttek. Ez valójában váratlan izgalommal járt, mert az idomár jelére a legelső elefánt megvetette hatalmas lábait Josefa páholyával szemben, majd egy feszült és fárasztó himbálózás után – ami azzal fenyegetett, hogy ormányával kárt tesz a közönségben – sikerült egyik térdét a földre tennie és gálánsan meghajolnia, amit a nézők tapsviharral jutalmaztak.
Josefa boldogan ragyogott és izgalma tetőfokára hágott. Merész dekoltázsában mellei szokatlan ritmusban mozogtak, miközben hallgatta, ahogy a porondmester egyenként megnevezi az állatokat. A zsivaj tetőpontján trombiták jelezték az oroszlánok bevonulását.
Hallani lehetett félelmetes bőgésüket, és mintegy visszhangként az elefántok trombitálását, akik helytakarékosságból elhagyták a terepet. A porondmester cilinderjét lengetve bejelentette Zahart, Núbia rémét, és legfőképpen a ravasz Sansót, aki egyedül a rettenthetetlen Ivanov kapitány tekintélyét ismerte el. Két fekete herkules gurította körbe a ketreceket, szinte súrolva a mellvédet. Lassanként körbejárták a porondot, majd megálltak Josefa páholyával szemben. Zahar megmutatta hatalmas fogait, mialatt a világosító a reflektort zöldről vörösre, kékről sárgára váltotta.
Ekkor váratlan dolog történt.
Egészen addig a pillanatig Sanso közömbös volt, de amint észrevette a sárga ragyogását, farát a közönség felé fordította, és hirtelen, erős sugárban Josefa páholya felé locsolt. Erős és folyamatos sugár volt, amit a publikum vörösben, sárgában, zöldben és vízszínűben láthatott. Nem lehetett érteni, hogy Josefa mit kiabál , aki úgy állt ott, mint akit most húztak ki egy kútból: a haja előreesett az arcába, díszfésűje lógott a kontyából, a zenekar, a tisztelt publikum lármáját növelendő, a mozgalmas Szamurájok táncát játszotta, mert az előadás – bármilyen drámaiak legyenek is a körülmények – soha nem állhat meg.
A harmadik sorban, összecsukható székéről Antioquia az igazak szigorú elégedettségével szemlélte a jelenetet. Ajkait csak azért nyitotta szét, hogy elsuttogja a lelkésznek:
– „...Mossa ki a ruháját, és mossa meg a testét vízben, akkor tiszta lesz.”
És ő rábólintva, szinte kapásból válaszolt:
– Leviták könyve 14, 9. vers.
(fordította: mariposa)
Megjegyzések (0)